Azt ígértem, hogy igyekszem veletek mindent megosztani, ami itt történik, legyen az öröm vagy bánat.

Többen kérdeztétek, honnan veszem ehhez az egészhez az erőt, hogy tudok még így bízni az emberekben. Elárulok egy titkot nektek. Van úgy, hogy esténként csak fekszem az ágyon, végiggondolva mindazt, amit idáig tettem, és azt, amit – mint következmény – létrehoztam. Ilyenkor csak mereven bámulok magam elé, mellkasomban nagy fájdalmat érzek, mintha szívem szakadna meg éppen. Érzem, ahogy a könnycseppem lesiklik arcomon, és közben azt kívánom, hogy az a szorító érzés „vigyen haza”. Ezt kívánom, miközben teljesen tisztában vagyok azzal, hogy „otthon vagyok”, bárhol és bármilyen formában létezem éppen. Hogy miért? Mert elfáradtam. De mit szépítem itt a dolgokat? Amim volt, már odaadtam az embereknek, még a családomat is. Mindaz, ami még van, de kézzel foghatatlan, úgy érzem, nem vagyok képes átadni. Nem! Rosszul mondom! Nem én nem vagyok képes átadni, még ők nem képesek megérteni, mi is az, amit kínálok. Aztán felkel a nap, és jönnek emberek, akik erőt adnak. Erőt adnak, olyan egyszerű dolgokkal, amit ha elmondanék, talán nem is hinnétek.

Például a pincér az étteremben – ahova késő délután tértem be, mert elfelejtettem enni – hosszabb, feltűnő méregetés után odajön, és megszólít, hogy én vagyok-e az Erős Győző? Felhúzott szemöldökkel, csodálkozva mondom, hogy igen. Persze, hogy csodálkozom, hiszen több mint 200 km-re vagyok otthonomtól. Megkér, hogy hadd szorítsa meg a kezemet, amit én át is adok értetlen tekintettel, és csak bámulva hallgatom a „dicshimnuszát” rólam, miközben kezem kezei közé szorítva tartja. Na nem, mintha nekem bármi is kellemetlen lenne, de hogyan magyarázzam el neki, hogy ő abban a pillanatban a többszörösét adta nekem annak, mint amit én éreztem, hogy bárkinek is adok. Erőt.

Vagy a szülés előtt álló kismama, aki nem veti fel a pénzt, de havonta érkezik 2000 forint tőle a számlámra, a gondolattal: „Ne haragudj, hogy én csak ennyivel tudok segíteni…”

A mozdonyvezető, aki plakátot készít, és amerre jár, kiteszi.

A hölgy, aki elmondja mosolyogva, milyen sokat imádkozik értem, hogy sikerüljön ez az egész.

A gazdag, okos és csinos hölgy, aki a kezembe nyom százezer forintot, mondván, ő tudja, honnan jutott odáig, ameddig eljutott anyagilag, és mindig is kereste a módját, hogy hálát adjon Istennek azért, amije lett. Mintha csak bűntudata lenne, mert másnak nincs, és látom, ahogy igyekszik megosztani másokkal azt, amije van.

És még sorolhatnám azokat a kis történeteket, amik velem történnek, és mindig a megfelelő pillanatban. Bár ők tutira tudják, hogy nem tartozom köszönettel, én mégis köszönetet mondok itt most nekik.

Köszönöm!