Anyák ölik gyermekeiket anélkül, hogy tudnának róla


(AI)

Súlyos mondat, mi? Pedig még csak nem is én mondtam! Ferencsik Pista bácsi fogalmazott így. Nem is! Azt mondta: „Anyák ölik meg gyermekeiket és szeretteiket azzal, amivel etetik őket…”


Lehet hőbörögni, de az öregnek igaza volt! Szókimondásában talán még rajtam is túltett. Nem szépítette a dolgokat. Közvetlensége és kívánnivalót maga után hagyó modora (inkább: rendhagyó stílusa) – már ami a társadalmi normákat illeti – igen meglepő tudott lenni. Sokszor hívtam őt le Kaposvárra rendezvényekre mint vendéget, hogy előadásokat tartson a betegség és táplálkozás kapcsolatáról.


Egy alkalommal a volt munkahelyemre szerveztem egy íriszdiagnosztikai szűrővizsgálatot a Volán orvosi rendelőjébe. Jöttek is szép számmal az irodisták, megfelelő szkepticizmussal. „Mi az, hogy valaki belenéz a szemükbe és megmondja, mi a betegsége? Ez nevetséges” – gondolták, de a kíváncsiság hozta őket. Hát, volt meglepetésben részük bőven! Aki tudta, hogy mi a baja, mert diagnosztizálták már neki, annak leesett az álla, hogy az öreg a szeméből megmondta egy perc alatt. Akinek betegsége még nem volt feltárva, de az Öreg látta a szeméből, hogy alakul ki, és szóvá tette, az megmosolyogta az Öreget. Hadd mondjak itt el valamit nektek! Az Öreg által felállított diagnózisok, mint kiderült, kivétel nélkül beváltak! Így vallott a doktornő nekem, mikor jó pár évvel később megint leültünk beszélgetni: „Tudod, Győző, Pista bácsi semmit nem tévedett. Én felírtam mindenkinek a diagnózisát, és bizony mindegyik abba a betegségbe került, amire Pista bácsi figyelmeztette őket. Sokan már meg is haltak…”


Volt olyan is, aki nevetett a szemembe, hogy mit mondott neki az Öreg. Nevetett, mert akkor még csak sejtburjánzás indult meg, amiből az Öreg látta, mi lesz később. De mivel fájdalom még nem volt, így betegségtudat sem. Ez a kollégám – rá körülbelül öt évre – le lett százalékolva a gyomrával. Nem volt alkalmas már buszt vezetni. Esténként az volt a munkája, hogy a végzett buszvezetőket hazavitte, hajnalban meg ment értük egy kisbusszal. Egyik éjjel engem tett ki utoljára a kisbuszból. Mikor elköszöntem tőle, és be akartam csapni az autó ajtaját, odaszólt: „Győző! Már régóta szerettem volna elnézést kérni tőled, amiért akkor kinevettelek, és lejárattam azt az Öreget. Tudod, pontosan az a bajom, amit akkor ő mondott. Nagyon szégyellem magam, hogy gúnyt űztem belőletek… Kérlek, bocsásd meg!” Valójában nem volt mit megbocsátanom, mert nem volt bennem harag.


Valóban igaz, hogy sokszor voltam gúny tárgya a kollégáim között azért, amivel foglalkozom, és még azt sem mondhatom, hogy akkor nem fájt, hogy nem hisznek nekem. De aztán egyszer megint megszólalt az ismerős hang bennem – mikor épp el voltam keseredve – és azt mondta: „Ma gúnyt űznek belőled, holnap a segítségedet kérik majd.” Képzeljétek, igaza volt! De térjünk vissza az Öreghez és az ominózus naphoz, amikor íriszvizsgálattal tárta fel a jelentkezőknek betegségüket, vagy azt, mi vár rájuk.


Valahogy így beszélt az Öreg:


Leült elé egy elég magas beosztású, dekoratív, idősebb hölgy, mosolyogva. Ebben a mosolyban benne volt a szkepticizmusa is. Egészen addig, míg az Öreg rövid vizsgálódás után meg nem szólalt: „Látom, lányom, izzad a lábad! – Az arcán a kifejezés megváltozott, átalakult döbbenetté – Büdös is!” – fejezte be az Öreg a mondatot. Abban a pillanatban a döbbenettel teli arc vörösre váltott, mert gazdája úgy érezte, szégyellni való dolog, és a fültanúk jelenléte sem tompította ezt az érzést. Kissé hátradőlve kezdett mentegetőzni: „De én mind


ent megtettem…” – és elkezdte sorolni, mennyi kenőcsöt kipróbált már, meg zoknit, meg mit tudom én. Az Öreg – nem hazudtolva meg önmagát és stílusát – a következőket mondta neki: „A kutya faszát édes lányom! Majd ha nem eszel…” – és felsorolta az illető kedvenc ételeit, melyben a tejtermékek előkelő helyet foglaltak. Aztán hozzátette: „…mert az rohad benned, és válik olyan büdössé, hogy még te sem tudod elviselni!” Homlokomat tenyerembe temetve csóváltam a fejemet, miközben a magabiztos hölgyből minden felsőbbrendűség elillant, és úgy érezte, menten elsüllyed szégyenében.


Jött a következő „kuncsaft”. A hölgyike beleült a székbe, Pista bácsi belenézett a nagyítójával, majd így szólt: „Na végre, valaki, aki evett ma egy kis gyümölcsöt!” A hölgy hátradőlve elkezdett tiltakozni, hogy ő nem evett gyümölcsöt. „Ne mond nekem édes lányom, látom!” – mondta az Öreg, mire a hölgy a fejére csapott, és így szólt: „Igaza van, ma reggel a kolleganőm hozott egy kis ropogós cseresznyét, azt ettem!”


Nos, igen! Ez volt Pista bácsi! Nagyon szerettem az Öreget! Sok embernek adta vissza az életét, már aki képes volt megfogadni a tanácsait, és az étrendje szerint étkezni. A mai napig az egyik legnagyobbnak tartom az Öreget, akinek az orvostudomány három halálos betegséget diagnosztizált minimum, de még évtizedekig tanította az íriszdiagnosztikát – melyben kétségkívül az egyik legnagyobb volt – és a betegség–táplálkozás kapcsolatát a Mazdazdan tudományán keresztül. A betegség és táplálkozás kapcsolata ismert tudomány számára, de mára már szinte mindenütt száműzték.


Ez a Pista bácsi fogalmazott úgy, hogy: „Anyák, gyermekeik gyilkosai, anélkül, hogy tudnának róla.” Hogy mivel? Adalékanyagokkal, színezékekkel, denaturált... szar élelmiszerekkel.


Nézzétek! Ne sértődjetek meg! Ugye azt mondja a törvény: „A törvény nem tudása nem mentesít.” Ez igaz a természeti törvényekre is! Én azt tartom elszomorítónak, hogy ezeket a dolgokat eltitkolják előletek készakarva. Egy magamfajta nem, vagy csak nehezen tud „elétek” kerülni, hogy segítségetekre legyen.


Mindig van kiút! Soha nem mások lerombolására kell energiát fordítani, hanem egy új célra.


Barátsággal: a "bolond"


2015.06.14.